Elmélkedéseim során magányosan gondolkodom – de ne gondoljatok valami szomorú dologra – ezesetben a magány csak egy nyugodt, békés elmélkedés a létről. Szembejön velem mindig egy varázslatos szám: a „3”, mely szám minden gondolat mögött az idő bűvkörét kérdi fel analizálni. Mi volt, mi van, mi lesz? Ki voltam, ki vagyok, és ki leszek? Az a megfoghatatlan dolog, amit léleknek nevezünk, honnan jött, hol van és hová lész? Mindig ez a mágikus „3”. Mit hallottam a nagyszüleimtől, a szüleimtől? Mit adok tovább a gyermekemnek és az unokáimnak?
A felnőtt ember nem csak a tanulmányaiból – tapasztalatból is tudja, hogy mindig minden változik. Mégis teljes erőből, tiszta szívből ragaszkodunk egy életen keresztül mindenhez az életben, amit jónak, pozitívnak és szépnek találunk. Ragaszkodunk szeretteinkhez, kultúránkhoz, és próbálunk egy olyan világot teremteni magunk körül, amelyben ezen értékek az állandóságot, az örökkévalóságot célozzák. Erőt és hitet adnak nagyszüleim meséi és azok a hősök, kik szeretetében nőttem föl.
Tanulmányaim és tapasztalásaim egy számomra kedves világot favorizálnak és próbálnak életben tartani. A mindennapok teendői és valami furcsa rohanás nem mindig engedik, hogy tisztán lássuk magunkat és a körülöttünk lévő világot. Egyben biztos vagyok: hogy én, mint ember, egymagam nem tudtam volna, nem tudnék, és nem leszek képes megküzdeni az élet kihívásaival. Miközben a lelkem szárnyalni szeretne, mégis a legeslegfontosabbak azok az emberek, akik életem során mellettem voltak, és együtt éltük a mindennapok szomorú hétköznapi és vidám perceit. Az elmúlt években mintha jobban zavarnának a világ változásai, mint azelőtt. Sokszor féltem az embert, és sajnos nem értem, miért akar mindenáron a feje tetejére állni.
A darab címéből érezhető, hogy valami lehetetlent szeretnék, de higgyétek el, nem őrültem meg. Ha a világ enyém lenne, a gáncsoskodók ellenére mindent ugyanúgy csinálnék - a magam és a világ örömére.